A szovjetek Enigmája bonyolultabb volt az eredetinél

Az utóbbi évtizedekben a brit második világháborús kódfejtő erőfeszítéseket hatalmas érdeklődés övezi. A Blechley Parkban működő kódtörők, közöttük a számítástechnika egyik úttörője, Alan Turing, sikeresen megfejtették a sokáig feltörhetetlennek gondolt német Enigma kódolószerkezetet, és ezzel nagy stratégiai előnyre tettek szert a nácikkal szemben.

Azt az első világháború óta minden nagyhatalom pontosan tudta, hogy a modern hadviselésben, amikor az alakulatok közötti kommunikáció egyre inkább vezeték nélküli csatornákra terelődött át, életbevágó jelentősége van, hogy az üzeneteket csak a címzett legyen képes megfejteni. Ezért, bár az Enigma népszerűségével egyik rendszer sem vetekedhet, hasonló kódolótechnológiákat működtetett minden hadviselő fél.

A szovjetek a második világháború végére készültek el a maguk Fialka (Ibolya) névre keresztelt technológiájával. A tervezéskor figyelembe vették, hogy az Enigma nem volt annyira törhetetlen, mint korábban gondolták. Emellett az új hidegháborús világrend létrejöttével új szempontként jelentkezett a többnyelvűség igénye. Olyan rendszerre volt szükség, amely nem egy nyelven (oroszul) működik csak, hanem hasonlóan hatékonyan használható a többi csatlós kommunista (vagy éppen kommunistává váló) ország nyelvén, illetve a közöttük folyó kommunikációban is. Itt például egy Magyarországra optimalizált példányt mutatnak be.

A Fialka minden tekintetben meghaladta az Enigmát. Valójában már elődje, a II. világháború alatt rutinszerűen használt Albatrosz is fejlettebb volt a náci változatnál, noha működési elve nagyban hasonlított rá. A Fialka technológia olyannyira bevált a kommunista tömbben, hogy egészen a varsói szerződés megszűnéséig, sőt a kilencvenes évek elején is használatban volt a kelet-európai országok titkosszolgálataiban és hadseregeiben.

A Szovjetunió, illetve Oroszország a hidegháború befejeződése, és a mechanikus rejtjelező technikák elavulása után még sok évig a legteljesebb titoktartással kezelte a Fialka létét. Végül csak 2005-ben oldották fel részlegesen a titkosítóeszközzel kapcsolatos információkat, de kutató legyen a talpán, aki érdemi információt akar találni róla a KGB irattáraiban.

Viszont a New York-i KGB múzeumban ki van állítva egy darab, ez volt az első példány, amit valaha bárhol a világon közszemélre tettek (azóta már például a bécsi Hadtörténeti Múzeumban is van egy). Az eszköz kinézetéből nem nehéz az Enigmára asszociálni, ami nem feltétlenül a véletlen műve. A szovjet rendszer azonban minden tekintetben meg is haladta német elődjét.

A Fialka is elektromechanikai elveket követve titkosította a szöveget, és fogaskerekek sorozatán futtatta át a betűket. Egy testes írógépre hasonlított, amelybe a kezelő begépelte a betűket, amelyek kódkerekek kombinációit megforgatva végül egy másik betűt dobtak ki. De még ez sem a végeredmény volt, mert következett egy kommutátornak nevezett alkatrész, amely még egyszer randomizálta a karaktereket - csak a biztonság kedvéért. A kódolt üzenetet lyukkártyába lyukasztották. A lyukkártyát aztán egy hasonló gépbe dugva, gyorsan dekódolni lehetett azt.

A Fialkát főként a szovjet hadsereg használta. Azoknak a katonáknak, akik megtanulhatták a használatát, vállalniuk kellett, hogy két évig nem utaznak külföldre. A készülék többszörösen erősebben kódolta a szöveget, mint az Enigma, hiszen benne 10 kerék forgott, az német változat három vagy négy kerekével ellentétben. Így ezek összességében 500 kvadrillió kombinációt tudtak előállítani.

Mindez olyan biztonságossá tette a szovjet kódolást, hogy az amerikai NSA (az elektronikus információszerzéssel foglalkozó titkosszolgálat) nem is tudta feltörni a szovjet kódokat, ha nem csúszott emberi hiba a rendszer működésébe (például nem sikerült ellopni a kódkulcsokat vagy nem állt át egy szovjet katona, a hóna alatt egy géppel és egy kódkönyvvel). Ilyen azonban a legritkább esetben történt meg.

Az eredeti cikk megtekintése